3. Fejezet - Changes

Sziasztok!;)

Meghoztam a 3. fejezetet, és nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem vele. Nem mintha most elkezdhetnék kifogásokat gyártani, mert nem. egyszerűen csak nem volt időm írni. Örültem , ha aludni volt időm. Na de lássuk a részt!:)

*****

Könnyek záporától elmaszatolódott lenge alapsminkemet idegesen töröltem le a szemem alól. Belenézve a tükörbe egy teljesen összetört lányt láttam, aki talán soha többé nem fog őszintén mosolyogni. Már megint ez a fránya sírás! Utálok sírni!! Nincs rosszabb dolog attól, ha azért tekintenek téged gyengének, nem elégnek, mert sírni látnak. Felpillantva a tükörből a szemben lévő falat láttam meg. A memories falamat. A már-már émelyítően vidám fényképeket. Hála ennek megint leforgott a szemeim előtt az a bizonyos ominózus jelenet. 

Kezemben a fegyvernek tekinthető késsel sétáltam Kinga szobája felé, mert olyan hangok jöttek ki onnan, mintha valakit éppen gyilkolásznának. Aha. Majdnem. Döbbenetemben kiesett a markomból a kés, amire az aktus kellős közepén lévő Kinga és Peti felkapta a fejét. Soha életemben nem voltam még annyira meglepett. Én hülye! Még hogy valakit gyilkolásznak. A fülemben csengő sikítozás nem éppen azért kapott helyet, amit gondoltam. A hang az életemben két nagyon fontos ember bizalmának elvesztését jelenti. Gusztustalanok! Kinga - a legeslegjobb barátnőmnek vélt személy - és Peti - akit életem szerelmének hittem, és úgy gondoltam, hogy majd mi is olyanok leszünk, mint a bátyámék - egymás elégítették ki! Legalább takaró volt rajtuk, és nem kellett a teljes dolgot végig néznem. Akkor vettem észre, hogy sírok, mikor egy elszabadult könnycsepp - ami nem tehetett semmiről - ártatlanul lecsurgott az orromra, onnan pedig a pólómra. Feldúltam nyúltam utána. Életemben először, és ha jól gondolom utoljára nem érdekelt, hogy ki lát engem sírni. Kinga idegesen nézett Petire, aki viszont le sem vette a szemét a csalódott - nem is, inkább undorodott - kifejezésről, ami az arcomat tarkította. 

- Tudjátok, most nem tudom, hogy mit mondjak! 

- Figyelj, szívem, meg tu...

- Te engem ne szívemezz le, seggfej! - ordítottam rá. - Legszívesebben pofon vernélek mind a kettőtöket, már a tenyerem is viszket, de soha nem süllyednék le arra a szintre.

- Petra...

- Ó, fogd már be! - Üvöltöttem rá hevesen Kingára. - Mindig is féltékeny voltál rám, ha nekem meg volt valamim, ami neked kellett volna. A környezetemben mindenki többször mondta nekem, hogy kerüljelek el téged, mert te csak ki fogsz engem használni. Akkor csak beleröhögtem azok arcába, akik ezt merészelték nekem mondani a legjobb barátnőmről. Mindig is megvédtelek az ilyen szitukban, bárkivel leálltam vitatkozni rólad. Még a saját szüleimmel is!! Ilyenkor eljöttem hozzátok, és tudtam, hogy mindenki téved veled kapcsolatban. Éreztem. Tudod, lehet hogy igazam volt akkor. De azóta elteltek az évek. Nem tudom mikor romlott meg annyira a kapcsolatunk, hogy a hátam mögött néztek engem hülyének, de inkább nem is akarom tudni - a végén már mind a kettőjükkel zokogva kiabáltam. - Remélem most boldogok vagytok! 

- Petrus nem beszélhetnénk meg ezt a dolgot? - kérdezte aggódottan a barátom... vagyis a volt barátom. 

- Ha még egy lépéssel közelebb merészkedsz hozzám, esküszöm, hogy nem állok jót magamért! - óvatosan hátráltam az ajtó felé. - Soha többet nem szeretnélek titeket látni! - Ekkor már az ajtó mögül beszéltem hozzájuk. Egyre gyengébbnek éreztem magam. A lábaimon már csak nagy erőfeszítések árán tudtam megállni. Az utolsó szavakat, amiket a lábuk elé vetettem, már csak suttogtam: - Legalább annyi becsületesség lett volna bennetek, hogy a szemembe mondjátok a dolgot.

Erre már a felém araszoló Peti is megdermedt. Lehet csak akkor szembesült vele, hogy mekkorát csalódtam bennük. 

Zokogva fordultam meg, és dőltem neki a tükörnek, így pontosan A fallal szemben állhattam. Fájdalmamban nem tudtam mi tévő legyek, ezért hirtelen lekaptam az egyik közös fotónkat a falról, és dühömben darabokra tépkedtem. Csak mikorra a fa fényes felületére lehullott vettem észre, hogy a kedvenc közös képünket sikerült széttépnem. Akkor Petivel tökéletesen boldogok voltunk, és soha nem gondoltam volna, hogy így fogom végezni. Zokogva. A közös emlékeket megsemmisítve. Összetörten. 

Az a kép az évfordulónkon készült. A kedvenc helyemre vitt el. Oda ahol az első igazi randink volt. A Mátra aljában van egy gyönyörű erdős terület, ahol még egy patak is csordogál. Az a hely maga a tökély. Nem csináltunk belőle felhajtást, mert Peti is tudta, hogy nem szeretnék a világ központjában állni. Helyesbítenem kell. Csak az ő világa akartam lenni. Senki másé. De ő ezt láthatóan nem értékelte annyira, mint gondoltam volna.

Az idilli emlékképet megszakítva tisztára mint egy idegbeteg, annyira sírva, hogy még levegőt is alig tudtam venni szaggattam le a többi, fájdalmasabbnál fájdalmasabb, boldog képeket. Mire kevésbe voltam ideges, már az egész szobámat összetépett papírfecnik fedték. De ami a legjobban zavart, az a telefonom állandó csörgése volt. Az első néhányat még elnéztem, de a következőnél felkaptam a telefonomat, és meg sem nézve, hogy ki keres, mert mégis ki más hívna ennyiszer egymás után, elhajítottam, egyenesen a falnak a mobilt. A készülék nyekkenve ért le a földre. Tudom, hogy az nem tehet semmiről, de addig örülhetnek, míg nem rajtuk vezetem le a mérgemet. 

A könnycsatornáim teljesen kiszáradtak. Már csak hüppögni tudtam. Még megmozdulni sem voltam képes. A falnak dőlve kucorogtam. Mint egy szerencsétlen. Egy áldozat. Nem tudom mennyi idő telhetett el mióta hazaértem, de nem is érdekelt. Egyetlen egy dolog járt a fejemben. 

Mégis hogy tehették ezt velem?

*****

Ha tetszett, ne felejtsetek el pipálni, komizni.;)