5. Fejezet - Promise

Sziasztok!;)

Meghoztam az 5. fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek, annak ellenére, hogy nekem nem tetszik annyira, szerintem nem lett a legjobb. Mivel a téli szünetben nem leszek elérhető, ha tudom hozom még vasárnapig a következő, 6. fejezetet. 

Ha mégsem tudnék hozni részt, akkor Kellemes Ünnepeket, és Boldog Új Évet kívánok minden egyes olvasómnak! 

Jó éjt!:)

*****

-...ezek voltak a kiegyezés utáni politikai viszonyok - fejeztem be magabiztosnak tűnve a mondandómat az érettségi bizottság előtt. Messziről nem voltam összeszedett, de anyáék mindig arra tanítottak, hogy a határozott emberek többre viszik, nem mellesleg jobban is szeretnek velük dolgozni. Így magabiztosságot öltöttem magamra, de azért nem annyit, hogy önteltnek tűnjek a előttük. Érdeklődve tekintgettem rájuk. 

- Köszönjük a beszámolódat, Petra. Az eredményt ugyanúgy megkaphatod, mint a többiek. Most menj, és küldd be a következőt - szólított távozásra az elnök, nem kevés komolysággal a hangjában. Próbáltam nem kimutatni a félelmemet, mert az elnök utóbbi hozzáfűznivalója megrémisztett. Nem a mondanivalója, hanem a hangjának a hideg, hűvös tónusa. Lehet, hogy nem a jó tételt mondtam el, ráadásul mosolyogva? Mi van ha összekevertem a Kiegyezést valamelyik másik hasonló tartalmú tétellel? Az cinkes lenne, nem? Azonban... A tekintetem összeakadt a legfiatalabb taggal a teremben, aki nyugtatóan mosolygott rám. Soha nem gondoltam volna, hogy egy könnyed mosolyka ilyen hatással lehet rám, mint ez. Nagyon megnyugtató volt, amitől úgy éreztem, hogy nem csesztem el mindent amit csak el lehet rontani. Ami viszont nem tetszett; hogy a srác - nem fogom leuramozni, mert egy-két évvel lehet idősebb nálam - mit keresett a teremben, egy emelt szintű történelem szóbelin, amikor teljesen biztos voltam benne, hogy ő még nem lehet tanár, a bizottság tagja még úgysem. Ez valami vicc? Mi ez a rendszer? Nyugi, végül is nem lett ez olyan rossz! 

Akkor sem szeretem, ha a kelleténél többet foglalkoznak velem. Nincs feltűnési viszketegségem. Apa mindig is azt mondta, hogy talán túlzottan is szégyenlős vagyok. Nem értek vele egyet. Csak nem tudok pia nélkül olyanokkal önfeledten szórakozni akiknek még csak a nevét sem tudom. Azt hitte, hogy viccelek. Mármint, hogy pia nélkül. Mintha nem tudná, hogy a fiatalok nem szörpöt szoktak szürcsölni a bulikban, hanem pálinkát, vodkát, vagy egyéb pikánsabb koktélokat. 

- Majd én bekísérem a következőt is, apa. Bízd csak rám - a fiú, akiről beszéltem, rákacsintott az elnökre. Apa. Aha, tehát innen fúj a szél! Már minden világos.

- Viszontlátásra! - próbáltam tisztelettudónak tűnni, de az nem olyan egyszerű, ha már az ajtó felé fordult srác hülye fejeket vág, vagy utánozza az apja arcmimikáját.  Rohadt vicces volt. Miután kikerültem a bizottság látóköréből kinyújtottam a nyelvem a srácra, aki csak sejtelmes vigyorral a szája sarkában kinyitotta nekem az ajtót. Hm, egy plusz pont a jóképűnek. Nem vagyok ám olyan naiv, tudom, hogy csak a fenekemet akarta lecsekkolni, de akkor is jól esett a gesztus. Mosollyal az arcomon léptem át a küszöböt. Mármint nem álmosollyal, hanem igazival, még ha nem is jött a teljesen szívből. A fiú beközvetítette a következő, számomra idegen lányt, aki majdnem elbukott az 5 méteren, amit a teremig tett meg. A győztesek vigyorával mosolyogtam rá, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy én már túléltem, és te is túl fogod élni minden bizonnyal. Apuci pici fia becsukta utána az ajtót, én pedig abba az irányba vettem az utam, amerre a női mosdót sejtettem. Onnan akartam felhívni Gabiékat és Amandát, hogy minden rendben, túléltem a dolgot, és nem is sikerült rosszul.

- Hé, hé hé...! - kapta el hátulról a könyökömet sármoska. Na igen, nem tagadom, nem néz ki rosszul a srác, de ha jól sejtem nem az én típusom. Magas, napbarnított bőrű, aranyszőke hajú és zöld szemű. Szerintem ő az egyik legszebb fiú, akit valaha láttam. De nem minden a külső. Petit sem csak a külseje miatt szerettem, hanem a belső értékei is nagyon fontosak voltak számomra.

- Hm? 

- Petra, igaz? Még be sem mutatkoztam. Balázs vagyok. 

- Örvendek Balázs - rávillantottam a fogsorom. Csak kedvességből tettem, nem mintha annyira bejött volna  nekem. Nem akartam, hogy rohanjon apucinak árulkodni, mert az egyik érettségiző lány kirakta  a szűrét. Tűrtem míg bírtam. 

De ott betelt a pohár, mikor a falhoz szorított, megszorította a fenekemet, és a pofája az arcomhoz közeledett. Próbáltam kiszabadulni a markaiból, de nem úgy tűnt, mint aki el akar engedni engem. Ütöttem a mellkasát ahogy bírtam, de nem bizonyultam elég erősnek hozzá. A könnyek gyűlni kezdtek a szememben.

- Engedj el! Kérlek! Nem is ismerjük egymást - gyakorlatilag könyörögtem neki, hogy ne erőszakoskodjon velem. Ez már nem vicces. Undorító. Mikor már a blúzom gombjai felett kalandoztak a kezei hatalmas csattanást hallottam a háta mögül, majd egy fél másodperc múlva Balázs eltántorodott mellőlem. Gyorsan arrébb mentem, majd rendbe szettem magam. Addigra megláttam a megmentőmet is, aki leszedte rólam ezt az őrültet. Ezer ember közül is megismerném őt. Nem mondom, hogy ő minden álmom jelen pillanatban, de akkor rettenetesen megörültem neki. Peti soha nem jöhetett volna jobbkor. Beütött Balázsnak egy hatalmasat, aki így a padlóra került. 

- Na mi van? Ennyire vagy csak képes? Gyerünk, tudsz te többet is! - ingerelte tovább Petit  a seggfej, akinek nem kellet többet mondani, azonnal reagált a hívó szavakra. Erre már nekem is közbe kellett lépnem.

- Peti! Hagyd békén! Nem éri meg az egészet. Mi van ha ez a seggfej bíróságra viszi az ügyet? - az utolsó mondatot belesuttogtam a fülébe, nem akartam ötleteket adni Balázsnak. - Hagyd az egészet. Nem ér annyit, úgy sem történt semmi komoly. 

- Petra, ezt nem mondhatod komolyan! Ha nem jelenek meg, ez a szarzsák megerőszakolt volna téged. Még hogy ne vegyem komolyan? Ugyan már! - idegesen elfordult Balázstól, gondolom így akarta lecsillapítani a zaklatottságát.

- Én feladom! Neked lesz a legrosszabb, ha nem térsz észhez. Utoljára mondom el; ÁLLJ LE!!

Átrontottam az épületen és berontottam az első üresen talált szobába, mint kiderült az ottani gimnázium fizikai előadójába. Semmi nem érdekelt. Egy kívánságom volt; nyugodt életet akartam. Miért mindig minden velem történik? Kettő hét sem telt el a Petivel való szakításunk óta, de már megint zűrzavarba kerültem. Ilyen az én formám! Amennyire tudtam összeszedtem magam, mint testben, mint lélekben és a bejárat felé vettem az irányomat. Majd otthonról felhívom anyát és Amandát is. Ebből nem akartam problémát csinálni. Azonban egy dologgal nem számoltam. Peti rám várt. Ezt már tényleg nem akarom elhinni! - sikított egy vékony hangocska legbelül.

- Figyelj,Peti! Most nincs kedvem beszélgetni. Haza szeretnék menni átöltözni és egy jó, forró zuhanyt venni. Meg tudod ezt érteni? Nagyon méltányolnám.

- Persze, persze. Csak egy dolgot szeretnék elmondani neked. Ezt jól jegyezd meg! - a nyomaték kedvéért a kezeit a két vállamra helyezte. - Az, hogy mi már nem vagyunk együtt, nem azt jelenti, hogy nem foglalkozok veled. Ugyanolyan fontos vagy nekem, mint voltál. Bármit megtennék érted. Szeretném ha ezt őszintén, szívből éreznéd - kedvesen végigsimított az arcomon, majd faképnél hagyott. Amit nem tudtam hova tenni : hittem neki. Nem tudom miért, talán az agyamra ment ez az egész szituáció, de hinni akartam neki.

Egy biztos: elegem van a pasikból!

*****

Ha tetszett a rész ne felejtsetek el komizni és pipálni. Tudjátok, egy írónak nagyon jól esnek a kritikák, legyenek akármilyenek. Egy számít : legyen szívből jövő.*-*

4. Fejezet - What doesn't kill you makes you stronger

Sziasztok!;)

Nem kevés késéssel, de meghoztam a 4.fejezetet. Nem tudom miért, de egyszerűen nem tudtam írni. Pedig volt egy-két nap, mikor még időm is lett volna rá. De az Isten se akart rávinni, hogy akár egyetlen egy sort is írjak. SŐT! Teljesen új sztorik cikáztak a fejemben, mind azt kiáltozva, hogy : 'Engem írj!!'. Többször neki is akartam kezdeni egy másik történetnek, de azokat nem akart publikálni. De nem tettem. Valami azt súgta, hogy ne tegyem, mert megéri ezt írni. Saját magam is szomorúbb lennék, ha nem írnám ezt a történetet. Így hát még mindig itt vagyok, senki nem szabadul meg tőlem. 

Jó olvasást!

*****

Emlékek. A világ legértékesebb dolgai. Amik soha nem fognak megváltozni. Nem igazán. Lehet hogy a rossz pillanatokkal a hátam mögött a tökéletes emlékekre is elborzadó fejjel emlékszem vissza, de maximum a csalódás tudja keservessé tenni egy kis időre a szép pillanatokat. Ha lenyugszol, és mindent, tényleg mindent átgondolsz akkor már nem fogod annyira szerencsétlennek érezni magad, hogy még az élet értelméről is elgondolkozol. Nem fogok hazudni senkinek, a tegnapi sokkban, amit Peti és Kinga okozott nekem többször is átfutott az agyamon, hogy ezek után minek tovább élni. Minek szenvedjem tovább ezt a keserves életet, ha senkire nem számíthatok, senki nem érdeklődik felőlem, szeret engem, gondoskodik rólam. Igen, tényleg fontolóra vettem, hogy bántsam magam. Vagy még annál is rosszabbat tegyek. Már fel is tápászkodtam a földről, és a fürdő felé vettem az irányt, mikor a tükörbe megpillantottam magam. Tényleg szarul festettem. Enyhe kifejezés. De kivételesen nem ez tett érdeklődővé. Hanem a pólóm, amit viseltem. Anyával vettük pár hónapja. Mivel ez a fazon mindkettőnknek jól áll, ezért kettőt vettünk belőle. Úgymond egy anya-lánya egyen póló. Sajnálatos, de ennek a pólónak kellet eszembe juttatnia, hogy nem dőlt az egész világom össze 2 személy miatt. Elszégyelltem magam. Hiszen úton voltam, hogy valami igazán szörnyű dolgot tegyek magammal. És én hülye nem gondoltam arra, hogy ha a szüleim, Gabi, vagy esetleg Ami mit szóltak volna ehhez az egészhez. A legrosszabb esetben talán holtan találtak volna rám. Lett volna esély rá. Biztos vagyok benne, hogy anyáék összeomlottak volna, és a fájdalom mellett, amit jelentett volna nekik a hiányom még magukat hibáztatták volna. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak, hogy még ők érezzék szarul magukat az én meggondolatlan hibám következménye miatt. Még ha jelen pillanat az élet gondolata sem tetszik, akkor sem tehetem meg, hogy csak saját magamra gondoljak. Rettenetesen önző dolog lenne. Ráadásul az nem is rám vallana. Engem nem így neveltek. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy mit fogok tenni; felemelt fejjel fogom tovább élni az életem, és még csak meg sem adom az esélyt nekik, hogy kikészítsenek engem. Legalábbis nem kívül. Senki nem fogja tudni, hogy össze vagyok törve, hogy milyen őrületes gondolatok cikáznak a fejemben, mert nem engedem, hogy akárki megtudja őket. Nyilván rosszul érzem magam, hiszen alig 3-4 órája tudtam meg, hogy a legjobb barátnőm és a barátom, akit mindennél jobban szeretek megcsaltak engem. Akármit tettek, még mindig szeretem őket, bár azt kívánom, bár ne tenném. Egyik felem mindennél jobban el akarja felejteni őket, és a szerelem fogalmát is el szeretném rejteni, jó messze, benn az elmémben, azonban a másik, jelen pillanatban az erősebb énem azt sugallja, hogy te tegyem ezt. Érezni emberi dolog. Ha nem éreznék csalódottságot, fájdalmat az nem lenne normális. Akkor kéne igazán félnem. Mert az lennék amit mindig el szerettem volna kerülni. Egy számító, érzéketlen dög lennék, akinek  semmi nem számít, csak a saját kényelme. És ezt senki nem akarja, ugye? 

Végül összeszedtem az emlékek kézzel megfoghatatlan fájdalmas darabkáit, és úgy döntöttem, hogy ideiglenes -ki tudja mennyi időre- elraktározom őket az agyam egy részletébe, mondjuk úgy, hogy egy golyó- és tűzálló páncélszekrénybe, ahol nem fognak bántani senkit. Ha majd készen állok rá kinyitom ezt a páncélszekrényt, és még egyszer, utoljára, keserű íz nélkül a számban megint átgondolom őket. Véglegesen. 

Addig is van mit tennem:

1. Frissítsd fel magad egy hideg zuhannyal!
2. Takarítsd fel a szemetet, amit szétdobáltál a szobádban.
3. Pakolj össze, nem elég, ha csak a fényképeket dobod ki a kukába.
4. Egyél valamit, mert már több, mint egy fél napja nem ittál, ettél semmit.
5. Ha anyáék kérdezik, hogy mi a baj; mondd meg a teljes igazságot, holnap úgyis minden kiderülne, mivel nem mész el Kinga bulijára.
6. Feküdj le aludni.
7. Pihend ki magad, mert iszonyatosan hosszú nap van mögötted./Aludj sokáig.
8. Tanulj az érettségire.
9 És a legfontosabb: ÉLJ! 

*****

Ha tetszett a rész vagy éppenséggel problémáid akadnak vele, akkor komizz, pipálj, bármi jöhet!

3. Fejezet - Changes

Sziasztok!;)

Meghoztam a 3. fejezetet, és nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem vele. Nem mintha most elkezdhetnék kifogásokat gyártani, mert nem. egyszerűen csak nem volt időm írni. Örültem , ha aludni volt időm. Na de lássuk a részt!:)

*****

Könnyek záporától elmaszatolódott lenge alapsminkemet idegesen töröltem le a szemem alól. Belenézve a tükörbe egy teljesen összetört lányt láttam, aki talán soha többé nem fog őszintén mosolyogni. Már megint ez a fránya sírás! Utálok sírni!! Nincs rosszabb dolog attól, ha azért tekintenek téged gyengének, nem elégnek, mert sírni látnak. Felpillantva a tükörből a szemben lévő falat láttam meg. A memories falamat. A már-már émelyítően vidám fényképeket. Hála ennek megint leforgott a szemeim előtt az a bizonyos ominózus jelenet. 

Kezemben a fegyvernek tekinthető késsel sétáltam Kinga szobája felé, mert olyan hangok jöttek ki onnan, mintha valakit éppen gyilkolásznának. Aha. Majdnem. Döbbenetemben kiesett a markomból a kés, amire az aktus kellős közepén lévő Kinga és Peti felkapta a fejét. Soha életemben nem voltam még annyira meglepett. Én hülye! Még hogy valakit gyilkolásznak. A fülemben csengő sikítozás nem éppen azért kapott helyet, amit gondoltam. A hang az életemben két nagyon fontos ember bizalmának elvesztését jelenti. Gusztustalanok! Kinga - a legeslegjobb barátnőmnek vélt személy - és Peti - akit életem szerelmének hittem, és úgy gondoltam, hogy majd mi is olyanok leszünk, mint a bátyámék - egymás elégítették ki! Legalább takaró volt rajtuk, és nem kellett a teljes dolgot végig néznem. Akkor vettem észre, hogy sírok, mikor egy elszabadult könnycsepp - ami nem tehetett semmiről - ártatlanul lecsurgott az orromra, onnan pedig a pólómra. Feldúltam nyúltam utána. Életemben először, és ha jól gondolom utoljára nem érdekelt, hogy ki lát engem sírni. Kinga idegesen nézett Petire, aki viszont le sem vette a szemét a csalódott - nem is, inkább undorodott - kifejezésről, ami az arcomat tarkította. 

- Tudjátok, most nem tudom, hogy mit mondjak! 

- Figyelj, szívem, meg tu...

- Te engem ne szívemezz le, seggfej! - ordítottam rá. - Legszívesebben pofon vernélek mind a kettőtöket, már a tenyerem is viszket, de soha nem süllyednék le arra a szintre.

- Petra...

- Ó, fogd már be! - Üvöltöttem rá hevesen Kingára. - Mindig is féltékeny voltál rám, ha nekem meg volt valamim, ami neked kellett volna. A környezetemben mindenki többször mondta nekem, hogy kerüljelek el téged, mert te csak ki fogsz engem használni. Akkor csak beleröhögtem azok arcába, akik ezt merészelték nekem mondani a legjobb barátnőmről. Mindig is megvédtelek az ilyen szitukban, bárkivel leálltam vitatkozni rólad. Még a saját szüleimmel is!! Ilyenkor eljöttem hozzátok, és tudtam, hogy mindenki téved veled kapcsolatban. Éreztem. Tudod, lehet hogy igazam volt akkor. De azóta elteltek az évek. Nem tudom mikor romlott meg annyira a kapcsolatunk, hogy a hátam mögött néztek engem hülyének, de inkább nem is akarom tudni - a végén már mind a kettőjükkel zokogva kiabáltam. - Remélem most boldogok vagytok! 

- Petrus nem beszélhetnénk meg ezt a dolgot? - kérdezte aggódottan a barátom... vagyis a volt barátom. 

- Ha még egy lépéssel közelebb merészkedsz hozzám, esküszöm, hogy nem állok jót magamért! - óvatosan hátráltam az ajtó felé. - Soha többet nem szeretnélek titeket látni! - Ekkor már az ajtó mögül beszéltem hozzájuk. Egyre gyengébbnek éreztem magam. A lábaimon már csak nagy erőfeszítések árán tudtam megállni. Az utolsó szavakat, amiket a lábuk elé vetettem, már csak suttogtam: - Legalább annyi becsületesség lett volna bennetek, hogy a szemembe mondjátok a dolgot.

Erre már a felém araszoló Peti is megdermedt. Lehet csak akkor szembesült vele, hogy mekkorát csalódtam bennük. 

Zokogva fordultam meg, és dőltem neki a tükörnek, így pontosan A fallal szemben állhattam. Fájdalmamban nem tudtam mi tévő legyek, ezért hirtelen lekaptam az egyik közös fotónkat a falról, és dühömben darabokra tépkedtem. Csak mikorra a fa fényes felületére lehullott vettem észre, hogy a kedvenc közös képünket sikerült széttépnem. Akkor Petivel tökéletesen boldogok voltunk, és soha nem gondoltam volna, hogy így fogom végezni. Zokogva. A közös emlékeket megsemmisítve. Összetörten. 

Az a kép az évfordulónkon készült. A kedvenc helyemre vitt el. Oda ahol az első igazi randink volt. A Mátra aljában van egy gyönyörű erdős terület, ahol még egy patak is csordogál. Az a hely maga a tökély. Nem csináltunk belőle felhajtást, mert Peti is tudta, hogy nem szeretnék a világ központjában állni. Helyesbítenem kell. Csak az ő világa akartam lenni. Senki másé. De ő ezt láthatóan nem értékelte annyira, mint gondoltam volna.

Az idilli emlékképet megszakítva tisztára mint egy idegbeteg, annyira sírva, hogy még levegőt is alig tudtam venni szaggattam le a többi, fájdalmasabbnál fájdalmasabb, boldog képeket. Mire kevésbe voltam ideges, már az egész szobámat összetépett papírfecnik fedték. De ami a legjobban zavart, az a telefonom állandó csörgése volt. Az első néhányat még elnéztem, de a következőnél felkaptam a telefonomat, és meg sem nézve, hogy ki keres, mert mégis ki más hívna ennyiszer egymás után, elhajítottam, egyenesen a falnak a mobilt. A készülék nyekkenve ért le a földre. Tudom, hogy az nem tehet semmiről, de addig örülhetnek, míg nem rajtuk vezetem le a mérgemet. 

A könnycsatornáim teljesen kiszáradtak. Már csak hüppögni tudtam. Még megmozdulni sem voltam képes. A falnak dőlve kucorogtam. Mint egy szerencsétlen. Egy áldozat. Nem tudom mennyi idő telhetett el mióta hazaértem, de nem is érdekelt. Egyetlen egy dolog járt a fejemben. 

Mégis hogy tehették ezt velem?

*****

Ha tetszett, ne felejtsetek el pipálni, komizni.;)

2. Fejezet - Bad day

Sziasztok!

Meghoztam a 2. fejezetet, láthatjátok, lassan be fognak indulni az események. Remélem nem okozok senkinek sem csalódást. Jó olvasást!

Puszi, K.<3

*****

 Másnap reggel kicsit morcosan nyomtam ki az ébresztőmet, mert rossz előérzetem támadt a napra. Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy mi zajlott le bennem akkor, de valami miatt elszorult a gyomrom. Hülyeség! Mi baj történhetne? Hiszen már mindent elterveztem Kinga meglepijével kapcsolatban, nem mellesleg a szóbelikre is eléggé felkészültem már. A zuhany alatt állva megnyugtattam magam, hogy semmi nincs, amin fel kellene idegesíteni magam, mire minimálisan meg is tudtam nyugodni. 

Puha törülközőbe tekerve magam lebaktattam a konyhába, azzal a tervvel, hogy reggelit készítek magamnak, aminek neki is láttam volna, ha kész nem lett volna addigra az íncsiklandozóan illatozó étel. Már mindenki a konyhában ülve tömte magába a finom reggelit, amit gondolom anya készített. Mennyei! Amit anya csinált, az rossz nem lehet.

- Jó reggelt! - köszöntöttem a családomat, a hangulatomhoz képest vidáman. Mezítláb a bátyám széke felé vettem az irányt, mert a régi szokásunk szerint puszit nyomtam a feje búbjára. Elmosolyodott a kicsi, de számunkra fontos gesztusra. Én is szedtem magamnak egy tál mennyországot, viszont a vigyoromat nem tudtam eltüntetni az arcomról.

- Mi a helyzet, kislány? - érdeklődött Gabi. - Csak nem megszerezted a jövő heti érettségikre a válaszokat, amiért ilyen vigyori vagy? - ugratott.

- Első, nem, sajnos nem tudtam megszerezni a válaszokat, mivel szóbelik lesznek. Második, azért vagyok ennyire vigyori, mert több, mint egy éve ismét együtt látom az egész családot az asztal körül. 

- Jó, hogy eszembe juttatod, kislányom - nézett rám hálásan apa. - Majdnem elfelejtettem mondani neked, hogy tegnap lefoglaltuk a paintball pályát egy menetre, hogy megünnepelhessük a bátyád hazajöttét - kacsintott rám. Na igen. A mi családunkban nem a szokásos módon szoktunk ünnepelni. A Balogh család szokásává vált a sok év során, hogy valami izgi, érdekes programot csinálunk, nem pedig étterembe, vagy ilyen helyekre járunk együtt. Már voltunk máskor is paintballozni, nem ez lesz az első eset. De voltunk már extrémebb helyeken is. Például egyszer helikopterből ugrottunk ki. Akkor Gabi 18. szülinapját ünnepeltük. Az volt életem egyik legemlékezetesebb napja. Elégedetten pacsiztam le apával. Múltkor mi ketten egy csapat voltunk, és toronymagasan legyőztük anyáékat. Most sem lesz másképp.

- Alig várom! - kaptam be egy harapást. - Mikorra szervezted?

- Természetesen a jövő hét utánra. Azért nem mehet az érettségid kárára a szórakozás - komolyodott el fél pillanat alatt. Ilyen esetekben tudom, hogy nem érdemes vele vitatkoznom, így nem is tettem. Még beszélgettünk hétköznapi dolgokról, majd bocsánatot kérve felmentem a szobámba, mert a kora esti mozizás előtt mindenképpen szerettem volna még tanulni is. Így hát felkaptam egy kényelmes tanulós szettet és lehuppantam az asztalomhoz, átnézni a tételeket. A fejem zúgott a rengetek anyagtól. Úgy éreztem, hogy tudom az anyagot, de a lelkiismeretem nem hagyott élni engem. Arra jutottam, hogy az ölembe vettem a gitáromat, és elkezdtem pengetni egy könnyed dallamot, amire felénekeltem Hunyadi Mátyásról szóló töri tételt. Igen, felénekeltem. Sokkal könnyebben tudom ezzel a módszerrel megjegyezni a dolgokat. Akármit. Ijedtemben majdnem elejtettem a hőn szeretett hangszeremet a mobilom csörgésére. Izgatottan nyomtam be a hívásfogadás gombot a telefonomon, mikor megláttam, hogy ki is hív. 

- Szia, szépségem! - búgott bele a készülékbe Peti, amire hevesebben kezdett verni a szívem. A mi kapcsolatunk az az igazi első pillantásra szerelem volt. Emlékszem, mikor először találkoztunk nagyon próbálkozott nálam, ami nekem is imponált. Hiszen helyes, ha akar eszes is tud lenni, de ugyanúgy életvidám is. Immáron másfél éve járunk, de még most is elpirulok, ha valami szépet mond nekem. Na és a csókcsatákról nem is beszélve. Amit még nagyon szeretek benne, hogy nem sietteti velem a dolgokat, hanem addig vár rám amíg én nem érzem késznek magam a szüzesség kérdésben. 

- Szia! 

- Sajnos a mai mozit el kellene halasztanunk, szívem.

- Miért? Valami rossz történt? - ijedtem meg, mert nem jellemző rá, hogy csak úgy lemondjon egy randit. 

- Nem, nem történt semmi, csak anya megkért rá, hogy vigyázzak ma Zsófira. Apával mennek valahová, és állítása szerint nem viheti magával oda Zsófit - a hangja panaszos volt, amire elmosolyodtam.

- Ha szeretnéd átmehetek hozzád segíteni vigyázni Zsófira. Tudod, hogy milyen jól kijövök vele. Nagyon bírom a hugicádat - Zsófi, Peti húga 5 éves, és egy tünemény az a kislány. Mindig is ilyen kis tesót szerettem volna magamnak. 

- Hagyd. Elboldogulok vele egyedül is. Inkább töltsd az időt Gabival - ajánlotta fel, hiszen tudja mennyire szeretem a bátyám.

- Talán ezt fogom tenni. Úgy néz ki mind a ketten egy tesós napnak nézünk elébe.

- Na igen. Akkor majd Kinga buliján látlak, ugye? - kérdezte reménykedve.

- Igen, alig várom már - adtam meg a válaszomat.

*****

Sietősre vettem a lépteimet Kingáék háza felé menet. Ilyen az én szerencsém! - gondoltam magamban. ha nem lenne elég, hogy mára mindenki lepattintott engem, mondjuk észérvekkel, de akkor is (!), még az eső is zuhog, és az esernyőmet használni csak akkor tudnám, ha az éjszaka növesztettem volna plusz egy kart. Miután Peti lemondta a mozit, Gabit akartam rávenni egy tesós tevékenységre, de ő a Melindával kapcsolatos találkozót tervezgeti. Anyáék dolgoznak, Kinga ugye moziba ment a barátjával, Ami is a barátjával van, úgyhogy én teljesen egyedül maradtam. Délelőtt lefoglaltam magam a tanulással. Délután egy-két órát igénybe vett a Kinga ajándéka projekt, de utána szétuntam az agyam. Ezért most rohanok Kingáék házához, hogy a meglepetésemet kellőképpen meg tudjam szervezni a holnapi parti előtt. Nem, nem fogok betörni a legjobb barátomék házába. Van saját kulcsom hozzájuk, amivel bármikor megjelenhetek náluk, úgy boldogítva Kinga családját. Még otthon felhívtam a szüleit, hogy nem lenne-e gond, ha elmennék ma hozzájuk, úgy hogy a lányuk nincs otthon, mire azt a választ kaptam, hogy csak nyugodtan. És én éltem a lehetőséggel. 

Az ajtón bejutva nagy sóhajtás kíséretében óvatosan leraktam a gitáromat, és a többi cuccot az asztalra. A gitáromat még ma áthoztam, hogy ne holnap kelljen teljes buliöltözékben idáig elcipelnem, plusz a másik ajándékommal együtt. Igen, több ajándékkal készülök Kingának. Az első egy dal lesz, mialatt el fogom énekli neki, a falra lesznek kivetítve ezer éves képek a barátságunkról. Szerintem nagyon hangulatos lesz. Ezért jöttem ma el hozzájuk. Mivel itt lesz a buli, a dolgokat úgy fogom elrejteni, hogy Kinga még csak véletlenül se vegye észre őket, addig legalábbis, míg nem szükséges. Pakolászás közben hangokat véltem felfedezni a folyosó a hálószobák irányából. De hát nem lehet itthon senki. Kinga randizni van, a szülei dolgoznak, Kinga tesója, Balázs ha jól tudom Pesten van, egyetemen. Megint hallottam egy hangot, de most már jól kivehető volt, hogy egy lány sikkantását hallottam. Uram Atyám! Valaki van a házban! Bepánikolva a konyhaszekrényből felkaptam egy kést, és amilyen halkan tudtam, a folyosón a szobák felé vettem az irányomat. Lassan közelítettem, mert még nem tudtam pontosan, hogy honnan jönnek a hangok, de szerencsére(vagy nem?) egy hangosabb sikításból megtudtam, hogy Kinga szobájából hallhatom a hangokat. Szorosan megmarkoltam a kés nyelét, és egy minden mindegy mozdulattal felrántottam a szoba ajtaját.

Őszinte meglepettségemben a kés kiesett a kezemből, egyenesen le a márvány padlóra, amin hatalmasat csattant. Ha eddig nem bizonyosodtam volna meg abban, hogy kik vannak a szobában, most teljes mértékben megtekinthettem az enyémnél is döbbentebb arcokat, amint felkapták a fejüket a csörömpölésre. Most már sejtem, miért éreztem valami rosszat a mai nappal kapcsolatban reggel. 

Akkor nem akartam kikelni az ágyból.

Bár ne tettem volna...

*****

Ha tetszett (vagy éppenséggel) nem, akkor komizzatok és pipáljatok.:) *-*

1. Fejezet - What a beautiful surprise

Hi, everyone!!:))

Itt hozom az első fejezetet. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményetek róla, ne felejtsetek el kommentelni, vagy ha nem igazán szeretnétek legalább a fejezet alján lévő kis értékelések közül pipáljátok ki azt, ami szerintetek a leginkább igaz. Ha valamit nagyon elrontottam , és szerintetek változtatni kéne akármin, csak szóljatok, hátha egyességre tudunk jutni.

Ja, és a negatív kritikáktól sem hátrálok vissza!! 

Puszi, K. <3

*****

- Uram Atyám! - ledobtam mindent a kezemből a kőkemény márvány padlóra. Lehet hogy akkor nem gondoltam át rendesen, de lesokkoltam, mikor megláttam azt az embert a nappaliban ücsörögni, akire életem végéig fel fogok nézni, és imádni fogok.  Odarohantam hozzá, és szerintem olyan szorosan magamhoz öleltem, hogy szegény levegőt sem tudott venni. De nem érdekelt ez engem. Ezer éve nem ölelhettem meg, ennyi minimum kijár  nekem!! Mélyen beszívtam az illatát, ami most is ugyanolyan tökéletes volt, mint amire emlékeztem a 'régi időkből'.  Miután kicsit lazítottam a szorításomon egyet hátralépve felnéztem rá. Emlékszem milyen kifejezés ült az arcán, mikor utoljára láttam őt. A búcsúkor. Több, mint egy éve. Várakozó, reményteli, ugyanakkor szomorú is. Nem is szomorú. Inkább bánatos, mindannyian tudtuk, hogy fenn áll a lehetősége annak, hogy nem fog vissza térni hozzánk. Akkor alig észrevehetően kerekebb volt az arca, most viszont minden porcikájából sugárzik az erő. Látszik, hogy minden nap a terepen volt. Most a tekintete egyszerre csibészes, amit imádok, és meghatott. Gyöngéden megérintette az arcomat. Ekkor vettem észre, hogy néma, de jelentőségteljes könnyek gördültek le az arcomon, le az államig, onnan pedig szabad utat kaptak, valamelyik a kulcscsontomon vagy a földön végezte. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, mert nem szeretem, ha sírni látnak, legyen akár az illető maga a bátyám. 

Gabi. 

Csak most figyeltem fel a ruhájára. Még mindig a terepmintájú katonai egyenruháját viseli. Amiből arra következtettem, hogy még csak nem rég szállhatott le a repülője Pesten, de ő már itt van, Egerben.

- Annyira hiányoztál!! - mondtam neki hihetetlenül boldogan. Hetente többször is beszéltünk egymással telefonon, de az még sem ugyanaz. 15 hónap, mégis 15 hónap. 

- Te is nekem, Petrus... - ölelt meg megint  Gabi. A hangja nyugodtan csengett a csendben, ami  körülvett minket. Erre ismételten elsírtam magam. De most már szó szerint bőgtem. - Tudod, nagyon csinos nő érett belőled. Mikor utoljára láttalak, még csak egy tini voltál. De most!! Hisz' már érettségizel, te kis huncut - bökött az orromra kedvesen. Erre felnevettem. Annyira szeretem őt. Legjobb testvér, akit csak kívánhatnék magamnak. 

- Miért nem mondtad, hogy jössz haza? - háborodtam fel. - Akkor főztem volna neked valami finomat és rendezhettem volna egy part....

- Éppen ezért. Nem szerettem volna belőle nagy ügyet csinálni. Nem kell az egész városnak tudnia, hogy újra itthon vagyok. 

- Olyan jó ember vagy - folytattam tovább, mert nem válaszolt rá semmit. - Anyáék sem tudják, hogy hazaérkeztél?

- Nem. Mindenkinek meglepi lesz - kacsintott rám. Ha nem lennénk rokonok, meg mernék rá esküdni, hogy még én is elájulnék a mosolyától, pedig van barátom. A csajok csak úgy körüllengik. Mondjuk ő nem használja ki ezt. Mármint a rossz értelemben. Hiszen boldog párkapcsolatban él egy igazán aranyos, kedves lánnyal; Melindával, akit még a gimiben ismert meg. Hihetetlen. Ő az igazi első szerelme, és még mindig együtt vannak, több év után is. Ez az igazi csoda. 

- Még Melindának sem mondtad el?

- Nem. Te vagy az első. Ezt akár veheted megtiszteltetésnek is, hugi - vigyorgott rám, mire én beleöklöztem a karjába. Rosszul tettem. Annyira megerősödött, hogy kőkemény lett a bicepsze. Én jártam rosszul, nem ő. Valószínűleg ő egy simogatás féleséget érzett. Felszisszentem. Mire ő ismételten elnevette magát. Szeretem boldognak látni, ezért nem vettem magamra a dolgot.

- És mikor mondod el neki? Hiszen ő Pesten él, mi meg Egerben vagyunk....

- Nyugi, már mindenre gondoltam.... - és felvázolta a tervét. Lelkesen mesélte, hogy beszélt Meli szüleivel, és megbeszélték vele, hogy mikor ő hazajön Pestről meglepiként be fog pattanni hozzájuk. 
Arra lettem figyelmes, hogy a bejárati ajtónak kattan a zárja. Máris 6 óra? Ezek szerint igen, de annyira jól esett beszélgetni Gabival, hogy úgy éreztem, mintha 5 perce jött volna haza. Anya jelent meg az ajtóban. Csodásan állt rajta a csinos feket nadrágja és egyszerű, de elegáns blúza. 

Első reakciója:

-Fiam, hát te? Most álmodok? - Gabi felállt, mire anya lekapta a lábairól a magassarkúit, és a bátyám nyakába borult. - Gábor! Nem hiszek a szememnek. Úgy hiányoltunk mindannyian... - csordultak ki első könnyei.

Hagytam, hagy beszélgessenek egyedül is egy kicsit, így megfogtam  rengeteg holmimat, és nagy nehezen felcipeltem őket a szobámba. Kivettem a gitáromat a tokból, leültem a babzsákomra, és elkezdtem pengetni még egy számomra teljesen ismeretlen dallamot. A gondolataimat próbáltam kiüríteni, és csak a zenére akartam koncentrálni. De a gondolataim csak-csak visszatértek és nem hagytak szabadulni. Mosolyogva emlékeztem vissza a nem rég leforgott beszélgetésre.  

- Na mondd. Hogy alakul a dolog Petivel? - érdeklődött Gabi. - Még mindig együtt vagytok? 

- Mit gondolsz? Persze! Minden tökéletes köztünk. Szeretném ha jobban megismernéd őt. Végül is, te vagy a nagy bátyó - vicceltem meg.

- Jól van. De nehogy a végén összehaverkodjunk. Az lenne a te végzeted.... - ördögi vigyort vágott erre. - És mi a helyzet a csajokkal? Kinga és Amanda jól vannak?

- Igen, képzeld el, 3 nap múlva lesz a Kinga szülinapi bulija. Már nagyon izgatottak vagyunk mindannyian. Készülök neki külön ajándékkal is...

- Hol is lesz?

- Náluk. Miért? - furcsállottam kérdését.

- Ha nagyon állat lesz a parti, mindenképp elvárnék egy meghívót. Ez a minimum. Én vagyok a legnagyobb partiállat - sejtelmesen somolygott.

- Hallottam már pár sztorit a bulijaidról. Mondjuk úgy, hogy talán te túl sok is lennél oda...

A visszaemlékezésemet a telefonom zavarta meg. Kikaptam a zsebemből (amióta hazajöttem már átöltöztem 'itthoniba') a készüléket, és megnyitottam az SMS-t.  A fejemre ütöttem. Francba! Teljesen elfelejtettem a ma esti lelkizést Amival. Visszaírtam neki egy üzit, amiben bocsánatot kérek tőle, hogy visszamondom a programot, de a mostani körülmények között szeretnék egy kicsit a családommal lenni. Hál'Istennek nem igazán haragudott rám, pontosabban azt írta legyek nyugodtan velük. Úgy látszik mostanában nagyon felkapott lettem, mert 2 perc múlva új SMS-em jött, ezúttal Petitől.

Szia kicsim.<3 
Akkor a holnapi randi áll? 
Legyen szép napod.
Peti.:))

Holnapi randi? Megbeszéltük egyáltalán, hogy találkozunk? Mostanában annyira feledékeny vagyok, ugyanis nem emlékszem semmi ilyesmire. Azt beszéltük meg, hogy majd Kinga buliján talizunk, mert neki is tanulnia kéne, és nekem sem ártana. Vagy nem? Délelőtt írtam Kingának, hogy nem jönne-e át tanulni hozzánk, de ő azt írta, hogy holnap nem ér rá, mert megy moziba a titkos hódolójával, akit nem ismerhetünk meg addig, míg nem lesz köztük semmi komoly. De azt elárulta nekem, hogy komolyan érdeklődik iránta. 
Visszaírtam Petinek, hogy mégis miről beszél, mert nem rémlik nekem semmi, de ő azt állította, hogy mozit beszéltünk meg. Ez érdekes. Végül megbeszéltük, hogy elmegyünk, mert a lazítás nekünk sem ártana.

Prológus

-Petra, annyira izgatott vagyok a buli miatt!!! - sikított bele a telefonba egyik legjobb barátnőm, Amanda. Szememet forgatva raktam egy kicsit messzebb a mobilomat a fülemtől. Ha ő elkezd valamiről áradozni... - Ami a legjobb, hogy Kinga a saját házukban csinálja, ott meg sok lehetőségünk van bulizni - Ez igaz, ismertem el magamban, miközben megálltam a piros lámpa előtt. Kingáék (a csapatunk harmadik, de nem utolsó örökös tagja) háza fantasztikusan jó. Jakuzzi, medence, csocsó és pingpong asztal, hatalmas hangszórók, amit ha maxra veszünk, az egész környék hallhat. 

-Az biztos, de a 18. szülinapnak meg is kell adni a módját. Alig várom, hogy én is betölthessem a bűvös évszámot. Gondolj bele, mennyivel több lehetőség fog előttünk állni. Nagykorúan jobban megbecsülnek téged az emberek....

-Ejj, valaki nagyon várja már a szülinapját! - szakított félbe Ami nevető hangja. 

-Miért, nehogy azt mond, hogy te nem várod! - kértem ki magamnak. Mint egy bulizós, őrült tinédzser, igen is várom, hogy eljöjjön az a bizonyos nap. 

-Jaj, te is tudod, hogy igen. De őszintén, nem annyira mint te.

-Ebben talán van valami... - nevettük el magunkat egyszerre, én egy régi emlékre visszaemlékezve, abból a korból, mikor még az volt a legnagyobb probléma, hogy mi lesz a délutáni mese az oviban. De arról fogalmam sincs, hogy Amit mi nevette meg ennyire, aminek hangot is adtam.

-Csak pont a kedvenc filmem megy a tévében, és tudod, milyen vagyok, ha erről van szó - igen, nagyon is tudom - gondoltam elmosolyodva. Arra már nem is merek gondolni, hogy a városban, mit gondolnak rólam az emberek, hogy vigyorogva, mint a tejbe tök majd' megszakadok a nagy csomó holmi hurcolásában. Mentségemre szóljon, hogy megjelent a szemeim előtt Ami, ahogy a filmet nézi, és annyira visong, hogy már levegőt is alig kap. 

Aztán egy sokkal komolyabb téma letörölte a mosolyt a számról.

-Te, Ami!! Tudom, hogy már túl vagyunk a nagyján, az érettséginek, de másfél hét múlva kezdődnek a szóbelik. Nehogy azt mondd nekem, hogy te filmeket nézel és balettozol egész nap... 

-Ne viccelj, már velem, Petra! - neki is elkomorult a hangja, de akkor sem hagyhatom, hogy azzal a sok céljával ne vegyék fel az egyetemre. - Nagyon jól tudod, hogy alaposan készülök a szóbelikre. Fontos nekem az egyetem, a továbbtanulás, hogy végre elkerülhessek innen, és ne én legyek majd a falusi lány. De én is megérdemlek egy kis pihenést, nem?!

-De, de. Figyi, ne haragudj, annyira igazad van. Különben sem kéne beleszólnom ebbe, hiszen ez a te életed. Csak mostanában annyira frusztrált vagyok. Alig van már 8-9 napom, hogy felkészüljek, bár már rohadt sokat tanultam rájuk, de mégis úgy érzem, hogy soha nem elég. Aztán ott van Kinga bulija is. Muszáj valami különlegessel készülnöm neki, hiszen már 3 éves korunk óta elválaszthatatlanok vagyunk. Petiről meg már nem is beszélve... - hadartam el neki mindent, ami a szívemet nyomja. Egyből jobb lett. Nem vagyok az a 'mindent világgá kürtölök' lány, de a legjobb barátaimnak igenis jól esik kitárulkozni. 

-Mi lenne, ha átmennék hozzád este, és megbeszélnénk mindent töviről-hegyire? Akár még egy kis tanulás is beleférhet, ha túl leszünk a meglepi témán is... - ajánlotta fel Ami.

-Jól hangzik!! Ez nagyon rám férne. 8 körül?

-Okés. Hagylak, hadd végezd el a dolgaidat. Puszi addig is.

-Várlak, szia!! - szakadt meg köztünk a vonal. Hogy érdemeltem ki ilyen jó barátokat? Ami és Kinga bármit megtenne értem, de tényleg bármit. Annyira szeretem őket, mintha ikrek lennénk, vagy annál is jobban. 

Felpillantottam, hogy még mennyire lehetek messze hazulról. A belvárosból most értem ki a lakóövezet szélére, ami azt jelenti, hogy még úgy 10-15 perces közepes tempójú séta vár rám. Normál körülmények között imádok sétálni, akár hegyekben, akár a városban ; de a mai nap nem egy normál körülményes nap. Először is, június közelette révén délután kettő órakor gyakorlatilag hőgutát lehet kapni. Másrészt a hátamon a gitárral, a kezeimben meg a titkos meglepihez szükséges nem túl könnyű tárgyakkal elég nehéz megtennem több kilométeres sétákat. Legalább reggel megfelelően döntöttem mikor felkaptam magamra a ruháimat; ami egy lenge térd fölötti szoknya és egy még annál is lengébb barack színű rövid ujjú  pólóból állt. 

Hálát adva Istennek léptem át a kapunkat. Már csak pár lépés, és benn fogod találni magad a hűvös házban... - adtam erőt saját magamnak. Felbaktattam a lépcsőnkön, és a bejárati ajtó irányába vetettem magam. Zárva. A franc egye meg!!! Most kereshetem elő a kulcsaimat a táskám legmélyéről. Letettem a kezemből a fölösleges cuccokat, hogy előkereshessem a kulcsomat, amit nagyon nehezen találtam csak meg. Nem is én lennék, ha nem állnék a ház előtt vagy tíz percig....

Bejutva a házba egy váratlan vendég fogadott.